LIFEBANG

Miért vallásos az ember? Miért hiszi azt, hogy nincs egyedül a világegyetemben, és fölötte létezik egy magasabb rendű erő, ami képes befolyásolni minden lépését? Egy akarat teremtett minket, vagy netalán létünk csak egy kozmikus játszma színpadán folytatott szophoklészi dráma eredménye? Mi alapján tudjuk kritizálni a teremtés történetét, és mi bizonyíthatja, hogy vallásosságunk egy evolúció által generált jelenség. Belénk van ivódva, hogy hiszünk. Azért, mert ez hasznos volt a túlélésben, vagy azért, mert az istenek ilyennek teremtettek?

1. A vallás evolúciós adaptivitása

a) Alapvetés

A társadalmi jelenségek az evolúciós pszichológia szerint adaptív problémákra nyújtott adaptív válaszok, ebből következően a társadalmi intézmények is hasonlóképpen működnek. Ezek a konstrukciók tehát ugyanazt a célt szolgálják, mint minden egyéb modul az evolúcióban: az adott evolúciós helyzet által szült probléma megoldását. Az élőlények saját szintjükön így működnek, és ez igaz lesz az ember által alkotott közösségekre is, ugyanis már maga a közösség létrejötte is egy adaptációs konstrukció, ergo annak részei, intézményei is levezethetőek az evolúciós hasznuk szerint.

b) A tudományos közösség megosztottsága

A vallás kérdése a tudomány számára egy többlépcsős problémát jelent. Az első fokon áll az a kérdés, hogy feltehető-e valamilyen természetfölötti isten létezésének lehetősége. Második fokon arra várunk választ, hogy akár létezik, akár nem létezik ez az isten, tehát függetlenül az előző kérdésre adott feleletünk eredményére, mégis miért hiszünk valamilyen istenben és a természetfölöttiben? Miért keresztezik az ujjaikat a legmeggyőződésesebb ateisták is, amikor a repülőgép rázkódni kezd a turbulencia miatt? Miért nem mer átmenni a legfelvilágosultabb elmével bíró, több diplomás ember a fekete macska nyomvonalán? Ebben a kérdésben a tudomány nem egységes. Az egyik tábor szerint a vallás mindössze egy, egykoron hasznos, de mára már evolúciós melléktermékké, sőt zajjá (azaz kifejezetten káros hatássá) degradálódott társadalmi jelenség. Ezt vallja Richard Dawkins sejtbiológus, Sam Harris író és Daniel Dennett filozófus. Szerintük a vallás egyenes arányban veszíti el jelentőségét az emberi egyedek kognitív fejlődésével.  A mérleg másik serpenyőjében pedig azon tézis hívei állnak, akik szerint a hit, az istenképzet és a vallás is máig adaptív, evolúciós szempontból racionális konstrukciók.

A két irányzat általános elvei a következőképpen foglalhatóak össze:[1]

Scott Atran francia antropológus egyetemi előadásain sokszor játssza el diákjaival a következő kis kísérletet: elővesz egy fekete dobozt, kinyitja a fedelét, és azt mondja, hogy ez itt egy varázsdoboz, ami egy csapásra mindent elpusztít, amit belehelyeznek. Ezután megkéri a diákjait, hogy tegyék bele egy töltőtollukat. Persze mindegyikük mosolyogva eleget tesz a felszólításnak. Atran utána a jogosítványaik dobozba való betételére hívja fel a tanulókat. Ekkor már láthatóan kényelmetlenebbül érzik magukat a hallgatók, de amikor végül a professzor arra kéri őket, hogy tegyék bele a saját kezüket, nemcsak, hogy sokan hezitálnak, hanem egyesek egyenesen megtagadják, hogy „kockáztassák” testi épségüket.  A diákok pedig egyértelműen látják, hogy csak egy üres, fekete kartondoboz fekszik előttük,mégis arra szóra, hogy „varázs” valami lejátszódott bennük kognitív szinten. Altran és a hozzá hasonló elveket valló tudósok szerint ebben a jelenségben kell keresnünk a vallás adaptív voltának gyökereit, ugyanis a vallásos képzetek az ember „programozásának részei”.[2]

c) A vallás evolúciójának fokozatai

A vallás adaptivitásának megértéséhez vissza kell fejteni az „evolúciós történetét”, és akkor feltárulnak a jelenségei mögött rejtőző „miért?”-ek. Először is azt érdemes áttekinteni, hogy melyek a vallásos konstrukciók kialakulásának fokozatai. Első lépcsőfok az ún. „egyéni vallás” lépcsőfoka. Ekkor a korai emberek kisebb csoportokban, csalási közösségekben éltek. A csoportosulásokban kialakult a természetfelettibe vetett hit létrejöttéhez hozzájárult az „Én” - „Mi” fogalmak kialakulása és tudatosítása, és a csoporthoz tartozás ereje, és ennek kifejezése barlangrajzok, testfestések módján.[3] Ebben a fokozatban kialakulnak olyan hitek égy gyakorlatok, amelyek az embernek a környezet alakításába vetett hitéből vezethetők le. Ebben a szakaszban ugyanis a kezdetleges csoportosulás tagjai számára adott az a képzet, hogy befolyással vannak a körülöttük lévő világra, s annak akár azon részeire is, amelyek a természetfölötti régiókhoz tartoznak. Így, elgondolásuk szerint, képesek lesznek befolyásolni a felsőbb régiókat rítusokkal, imádságokkal, áldozatokkal (tipikus esete az égő áldozat, mivel a tűz által elégett termény vagy állat a szellemek - később istenek – régióiba száll, füst képében). Szintén megjelenik a halállal kapcsolatos kultusz és a túlvilágkép, amely abban képzetben gyökeredzik, hogy az elhunyt személyisége a halál után is megmarad (érdekes adalék, hogy a modern jogrendszerek szinte pontosan így fogalmazzák meg a kegyeleti jogot, amikor azt mondják, hogy a holttest halott ember személyiségének hordozója, ezáltal a személyiségi joghoz hasonló védelemben részesítik)[4].

A fejlődés következő szakasz az ún. „szociális vallás” szakasza. Ekkor a közösségek populációja megnő, jelentősen túlterjeszkedik a családi házközösségeken, ami újabb problémákat szül. A forráselosztás jóval komplexebb rendszereket igényel, és megjelennek a társadalmon belüli egyenlőtlenségek. A vallásnak éppen a közösség fennmaradása szempontjából szociális funkciókkal kell bírnia. Erősödnek az identitást jelölő rítusok, mítoszok.

Ide tartoznak a totemizmus, az áldozat és az exogámia fogalmai is, amelyek Robertson Smith szerint nem pusztán a valamilyen általános magyarázójelenségek vagy esztelen hordalékok, hanem jól magyarázható logikával bírnak. Az „egyéni vallások” időszakában a csoporttudathoz ugyanis embléma tartozott. Ez általában egy kultúraalapító őshöz kapcsolódott, akinek a tiszteletében a közösség egységes volt, és az őtőle örökölt hagyományokat vitte tovább a csoport generációról-generációra. Ha ez az ős egy medve volt, akkor a medvével kapcsolatban alakultak ki a vallási jelenségek, ez az állat lett a rítusok középpontja. Totemet állítottak neki, amely stilizáltan megjelenítette az állatot, majd ezt rituálék övezték. A törzsnek a medve figurája alapján kialakult a saját jelképrendszere, amellyel jelölni tudták a saját területeiket, eszközeiket, tulajdonukat. Az állat példányai természetesen szentté váltak számukra, és a tabu vagy éppen az áldozat alanyaivá váltak. Mindkét jelenség elterjedt volt a primitív kultúrákban. Taburól akkor beszélünk, ha a szent állat leölése minden esetben tilos, és a közösség ősének haragját kockáztatja az, aki ilyen eretnek cselekedetre vetemedik. Áldozat esetén viszont épp ellenkezőleg, a szent állat leölése egyenesen kötelező jellegű - természetesen csakis rituális keretek között – majd annak húsát a törzs elfogyasztja, hogy részesüljön az ős által a (jelen esetben) medvékben megnyilvánuló erejéből.

Megkezdődik az intézményesülés, amely a vallási cselekmények helyéhez, idejéhez kötődnek. Ezek a rítusok pedig kezdetben valamilyen mezőgazdasági, a termőföldhöz köthető rítusokból erednek. Vegyük például a naptárkészítést, amely alapjai mindig vallási alapokon álltak, és a vallási cselekmények „szent idejében” játszódtak. Ehhez kapcsolódik a közösség időérzéke is, amelyet még nem nevezhetünk történelmi gondolkodásúnak, azaz nem érezték, hogy valamilyen cél felé haladnának, hanem az idő múlását sokkal inkább a vegetációs rítusokhoz kapcsolódva, organikusan, ciklikusan képzelték el.[5]

A „szociális vallás” szintjén egyfajta kezdetleges teológia is kifejlődik, amely már magyarázatot szolgáltatnak az egyes vallási rítusok, események, cselekmények elvégzésének okaira, és megindul kifejezetten vallási célzatú eszközök használata, készítése.

A fejlődés utolsó szakasza az „intézményes vallás” korszaka. A közösség növekvő mérete, szaporodó problémái, komplexitása, és az egyre radikálisabb egyenlőtlenségek intézményi szervezettséget (állam, jog, erkölcs, magántulajdon… stb.) igényelnek, amely változások mentén a vallásnak is idomulnia kellett. Természetesen ez folyamatként ment végbe, nem csak úgy kinőtt a földből, és az intézmények megfelelő formáinak bejáratása, a vallási rítusok ehhez mérten való változtatása évezredeket vett igénybe. Ez alatt az időszak alatt a szociális vallás intézményes vallássá alakult át, azaz a vallás fogja legitimálni a vezetői hatalmat, megszabja a társadalom működésének intézményi kereteit, és a mindennapi életbe praktikákat visz be. [6]

Itt említendő meg az ún. „kulturális továbbélés”, azaz survival fogalma, amelyet a kulturális antropológia atyjaként emlegetett Edward Burnett Tylor vezetett be a tudományba. Ez olyan szokást vagy hagyományt jelent, amely annak létrejöttekor indokolt volt, az idők folyamán az oka azonban megszűnt, sőt az emberek el is felejtették, a szokás mégis fennmaradt. Általában csak kutatómunka árán juthatunk el a szokás eredetéig, és ekkor kell rádöbbenni, hogy valójában egy teljesen fölösleges és mára értelmetlen viselkedéssel állunk szemben. Tylor példának említi, hogy Angliában ismert az a  mondás, hogy a májusi házasságok balszerencsések. Eredete már régen feledésbe merült, de mégis képes tovább élni pusztán azáltal, hogy egyszer létezett. Nyomaira tizennyolc évszázaddal ezelőtti forrásban bukkanhatunk rá, méghozzá Ovidiusnál:

„Férjez az ünnepeken nem megy sem lány, sem özvegy,
mert, aki férjez megy, rövid életű lesz.
Éppen ezért mondják, ha becsülöd a példabeszédet:
mind májusban megy férjhez a csúnya lány.”[7]

Ez egy vulgáris római szokás volt,de ésszerűséggel bírt, mert májusban tartották Lemuralia halotti rítusát. A szokás majd két évezred múlva is fennmaradt, méghozzá a volt Római Birodalom egy félreeső pontján.[8] Ebből látszik, hogy a vallási fokozatosság közben integrálódott hagyományok akár értelmüket is veszíthették, nem is emlékezhettek rá, mégis logikus volt, hogy fennmaradtak. Hogy miért? Arra Varro-nál találunk választ, amikor  az Antiquitates rerum humanarum et divinarum bevezeti a politikai teológia fogalmát, ami nem más, mint a városállam vallási szokásainak követése (fontos, hogy semmit sem számít az antik görögségben, hogy ezekben hisz-e az egyén, csak be kell tartania). Hasonló a helyzet Malbus, sztoikus gondolkodó és Cotta, pontifex maxiumus vitájában is, ahol Cotta lerázza Malbus istenérveit azzal, hogy őt aztán nem érdeklik a vallási rítusok eredetei, nem is emlékszik rájuk (persze, ez óriási felhördülést vált ki, főleg a vallási vezető szájából), őt csak az érdekli, hogy ezeket a szabályokat betartsák, mert az őseik adták nekik a hagyományt, és azok sikeresen túléltek. Ez is mutatja, hogy nem kell kognitív belátás egy szokás elfogadásához, elég, ha tisztelik az ősök hagyományát, mert az a túlélést segíti elő – így könynedén kerülhet már az intézményes vallás korában is egy szokás a tylori survival kategóriájába.